Nagy dolgokról, kis csoportokban

lead.jpg

Alphára egy hirtelen ötlettől vezérelve mentem el. Első évfolyamos londoni egyetemistaként gyakran hallottam néhány idősebb barátomat beszélni arról, hogy milyen nagyszerű volt az Alpha. Bár új voltam a nagyvárosban, tele energiával és önteltséggel – feltételeztem, hogy mindenkit meg fogok hökkenteni a hit kérdésében tanúsított progresszív hozzáállásommal és vitát gerjesztő nézeteimmel.

Az első dolog, amit feltűnt az Alpha kapcsán az a sorban álló tömeg vegyes összetétele. Mialatt várakoztam egy férfival társalogtunk, aki kénytelen volt a testvére díványán meghúzni magát, miután elveszítette az állását és az albérletét sem tudta fizetni. Soha nem lett volna esélyem ilyen emberrel találkozni a kis megszokott egyetemi körben. 

A falak kezdtek leomlani, amint rájöttem, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek kérdések nyomják az szívét. Már tizenéves koromtól enyhe ürességet éreztem és az engem körülvevő világ bizonytalanságát, ami esetenként az egész életemmel szembeni dühödt elégedetlenségbe csapott át. Faltam a nagyszerű, már-már spirituális irodalmat, hogy kitöltsem ezt az űrt, de semmi sem adta meg azt, amire vágytam. 

Nem vártam Michelin csillagos konyhát, de a spagetti, amit felszolgáltak jobb volt, mint bármi, amit valaha is össze tudtam volna ütni. Az életben nincs is jobb, mint egy tál ingyen kaja – nemde?

Charlie Mackesy szerint, aki a bevezető Alpha estet levezényelte, azért van jobb.

Hagyományos, komoly vallásos sztereotípiákra számítottam, ahogy kimennek a színre és az összegyűlt „bűnösöknek” prédikálnak, ehhez képest az üzenet egész üdítő volt számomra. Hallani valakit, aki oly módon beszél a hitről, ahogy én fogadtam azt - kétértelműen, zavarodottsággal és kétségekkel - zene volt füleimnek.

A végső üzenet az volt, hogy mindannyian éhezünk a lelki beteljesedésre és nincs az az alkoholos ital, az a pláza vagy munkamánia, ami felvehetné a versenyt Isten szeretetével és azzal az úttal, amit a vele való kapcsolat nyújt. 

Úgy éreztem, hogy végre a megfelelő helyen voltam, hogy feltegyem kérdéseimet hitről – életről. A beszélgetések, amiket kiscsoportokban folytattunk az est fénypontjai voltak. Az emberek történetei különböztek, de egyben hasonló jelleggel bírtak - közös volt az éhség a lelki beteljesedésre. Jó volt tudni, hogy nem én voltam az egyetlen, aki nem keresztény háttérből jött és aki nem tudott túl sokat a Bibliáról, de vágyott rá, hogy jobban megismerje.

inline 1.jpg

"Nem én voltam az egyetlen, aki nem keresztény háttérből jött, és aki nem tudott túl sokat a Bibliáról, de vágyott rá, hogy jobban megismerje."

A közös beszélgetésünk egy kérdés köré összpontosult:  Ha kérhetnél Istentől egy dolgot mi lenne az? Ez nem egy olyan kérdés, ami egy hétköznapi társalgás során felmerül, de érződött, hogy valami eléréséért dolgozunk együtt, valami komoly dologért,  ami mindannyiunkra hatással lehet. Az emberek olyan kérdésekkel reagáltak, mint: „Megkérdezném Istent, hogy miért van annyi szenvedés a világban.” vagy „Megkérdezném mi is a célunk az életben”

Szabadon kimondani ezeket a kérdéseket, katartikus hatást váltott ki. Ez volt az első alkalom, hogy megítéltetés nélkül beszéltem a hitről.

Rájöttem, hogy az ellentmondásos véleményem csak álca volt azokra a kérdésekre és bizonytalanságokra, amelyek évek óta nyugtalanítottak engem. Ahogy hetente visszajártam és lépésről lépésre egyre többet tanultam Jézusról az emberek az Alpha csoportban jó barátaimmá váltak.

Mindnyájunkban ott van a veleszületett éhség a lelki megelégedettségre. Már az Alpha első hetén elkezdtem megszabadulni a bennem elburjánzott pesszimizmustól. A lehetőség, hogy feltegyem a legfontosabb kérdéseket az életről túl jó volt ahhoz, hogy elszalasszam.

Pin Goog