Csodálatosan megtörve

A templom nem lett volna annyira rossz hely, ha úgy éltem volna meg, mint a „minden-megehető" szobát a Charlie és a Csokigyár című filmből, ahol Isten Willy Wonka. Sajnos, ehelyett a templom inkább egy kicsit olyan hely volt számomra, mint a Ragyogás című film, ahol Jack Nicolson volt Isten, aki az ajtón átbámulva, őrjöngve, mindenáron el akart jutni hozzád és szörnyű dolgokat tenni, miközben te a sarokban reszkettél, mert nem volt menekvés.

Akkoriban a következőket gyűjtöttem össze Isten fő tulajdonságait illetően: düh, harag, rosszallás, és elkeseredettség. A vallás számomra megvalósíthatatlan normákat jelentett, illetve azt a követelményt, hogy valami olyanná legyél, amivé soha nem tudsz válni, és amikor elbuktál, mindenki a hibáidban turkált, majd ráadásként jól megbüntettek. Manipuláltak, szigorú kontroll alatt tartottak, és a lelked és személyiséged minden egyes része vizsgázott, és végül fel kellett áldoznod önmagad.

Bármilyen templomba mentem, mindig úgy találtam, hogy Isten elbújt - néha zord, ítélkező prédikátorok mögé, akik azt hangoztatták, hogy fordulj vissza, vagy meg fogsz égni (a pokolban); vagy olyan karizmatikus gyülekezetvezetők mögé, akik az istentiszteleteik során menő fényeket és zenét használtak. Mintha Isten egy vidámpark volna, és a templom pedig egy váróterem lenne előtte. Te a vidámparkban akartál kiabálni, körbeszaladgálni és mindent kipróbálni, csak éppen beszorultál a fém sorompók közé, és soha nem tudtál átjutni a forgóajtón. Ahogy Bono is megfogalmazta: ’A vallás az, ami akkor történik, amikor Isten elhagyja az épületet’.

Folyamatosan két hang kavargott a fejemben: az egyik hang a vallásosság Istenéé, ami azt sugallta, hogy rossz vagyok, és a pokolra jutok; és a másik, csendesebb hang pedig az volt, ami a szeretetre és kalandra hívott. Akkor nem tudtam megmondani, hogy melyik hang volt a valódi. Szóval, elkezdtem Istenhez imádkozni: - Szükségem van arra, hogy mindezt elvedd tőlem, mert nem tudom, hogy melyik a valódi hang, mert azt sem tudom, hogy ott vagy-e egyáltalán, mert ezt sulykolták belém, és mert a trauma annyira mély.

Kérdeztem és kérdeztem, és harcoltam a válaszokért, amíg ki nem merültem. Eljutottam egy olyan pontra, ahol is elmondtam ezt az ellentmondásos kijelentést: – Nem hiszek Istenben, de úgy gondolom, hogy Őt ez nem zavarja. Ugyanakkor egy olyan érzés kerített hatalmába, hogy bár a szívem éppen egy hatalmas sivatag közepén volt, valójában Isten hatalmas kezében voltam.

"Kérdeztem és kérdeztem, és a végkimerülésig harcoltam a válaszokért"

Néhány évvel később egy napon épp könyvet olvastam az Isteni csendről, amikor is valami átfordult bennem. Az ágyamon feküdtem a könyvet olvasva, és az egész világ elnémult körülöttem. Olyan volt, mintha a világ minden egyes atomja megmerevedett volna, pont úgy, mint amikor veszel egy nagy lélegzetet, mielőtt vízbe ugranál. És megtaláltam Őt - ott volt a sivatagban. Egyáltalán semmi utalás nem volt arra, hogy az a nap lesz, amikor ez megtörténik, mert kint ugyanaz a vihar tombolt, mint mindig. De Isten hirtelen ott volt, és amikor megtaláltam Őt - mindaz volt, amiben reménykedtem. Ő volt a szeretet, az irgalom és a kegyelem. Pontosan olyan volt, mintha megcirógatta volna a hajamat, és ezt mondja: – Tudom, tudom!

Ne félj a kérdésektől, mert Isten sem fél tőlük - Ő elég hatalmas ahhoz, hogy megválaszolja őket. Küzdened kell és harcolnod, mert mindaz, ami az út végén vár az egy teljesen egyedi és merész hit – a tiéd! Mindegy, hogy épp elfutunk Istentől, vagy éppen feléje futunk, és teljesen mindegy, hogy épp milyen állapotban vagyunk, mindig kérdéseket kell feltennünk. Légy a csodálatos megtörtség állapotában és sóvárogj szívből a kegyelemért, mert Ő nem akkor jelenti ki magát, amikor minden kerek, hanem a sivatagban és a káosz közepette lehet megtalálni Őt.

"Ne félj a kérdésektől, mert Isten sem fél tőlük."

 

Kérdéseid vannak a hittel kapcsolatban? Próbáld ki az Alphát!

Pin Goog