Szabolcs története

Alpha beszélgetés

42 éves vagyok, 10 éve adományszervezéssel foglalkozom, főként vezetőként dolgoztam különböző nagyobb szervezeteknél, és jelenleg saját vállalkozásom van.

Milyen volt az életed az Alpha előtt?

Hullámzó. Elég húzós gyerekkorom volt. Eleinte minden rendben volt, anyukám és apukám neveltek föl, de tizenéves koromban egy kicsit „beerősítettem”. Keveset voltam otthon, és sokat voltam az utcán. Nagyon foglalkoztatott minden, ami nem otthon volt, és belecsaptam az élet sűrűjébe. Ez jó pár évig tartott, és sikerült elég mélyre jutnom.

Most nehéz rólam elképzelni, de igazi alvilági életet éltem. Én sem értem ma már, de akkor ez logikus következménye volt az azt megelőző életemnek. 26 éves koromig ment ez. Sok pénzt akartam szerezni és gyorsan. A pénz volt nekem a bálvány. Fiatalon buli volt az élet, de azzal az attitűddel, hogy hamar kell meggazdagodni.

Mostanában talán emiatt is – mintegy zarándoklat gyanánt – szoktam az egyik börtönbe járni látogatóként. Ez egyfajta jóvátételem, azt gondolom, mert ha jól megnézem a saját életemet, szerintem isteni szerencse, hogy én elkerültem a börtönt. Most már – tizen’ év távlatából – úgy érzem, hogy tudok valamit adni is.

Mi történt, ami miatt magad mögött hagytad a régi életed?

Nehéz megragadni. Én úgy érzem, hogy Isten beleavatkozott az életembe.

Elkezdtem haladni lefelé a lejtőn. Volt egy hatalmas, fekete BMW-m, egy másik kocsim és egy lakásom, és egyszer csak felfogtam, hogy rohamosan közelgek az alja felé. Addig is éreztem, hogy rossz felé megyek, de akkor egy pillanatra beláttam ennek az egésznek az értelmetlenségét.

Van egy mondás, miszerint ennek az életvitelnek három lehetséges kimenetele van: a börtön, a kórház és a temető. Akkor azt gondoltam, hogy talán van egy másik út, amin még sohasem jártam, ahol szűk az ösvény, viszont az eddigi út élhetetlen volt.

Emlékszem, egyszer egy ismerősöm beült a BMW-mbe a vezetőülésre, és úgy szállt ki, hogy „hú, ez milyen szuper”, én meg arra gondoltam, hogy igazából egy fél órát sem cserélne velem, ha az egész képet ismerné, ami ezzel jár.

Megértettem, hogy minden, ami körülvesz, az mások számára vonzó, de ha az egészet vinni kéne – azokat az emlékeket, azokat a történeteket, ami a fejemben van –, akkor senki nem ülne a helyemre.

Úgy éreztem, hogy itt már nagyon nagy a baj. És akkor egyszer csak az jutott az eszembe, hogy ezt rendbe lehet rakni! Ez hihetetlenül hangzott, de úgy tűnt, hogy mégis lehet. Addig mindig fogadkoztam, hogy én kiszállok ebből az ördögi körből, és nem csinálom tovább, de nem sikerült.

Akkor már olyan napjaim voltak, hogy reggel felkeltem az ágyban – miközben rengeteg pénzem és egy nagyon jó kocsim volt, és épp be kellett volna költöznöm egy másik lakásba –, és úgy éreztem, hogy egy percet nem bírok ki a földön. Egyik este kiugrottam az ablakon, (aznap éjszaka ittam), reggel fölkeltem, és nagyon szidtam az Istent, hogy én mit keresek még mindig itt, mert nem erről volt szó... Azok az emberek már elfordultak tőlem, akik elkezdtek félni, hogy bajba sodrom őket, mert látták, hogy kezdek szélsőségesen viselkedni. A szüleim is nagyon féltek, mert nem tudták, hogy sírni fogok vagy kiabálni, ha hozzájuk jövök.

Egyik este nagyon egyedül maradtam. Van egy angol mondás, ami azt jelenti, hogy az emberek véghelyzete, az Isten lehetősége. Ezen az estén azt kértem Istentől, hogy vagy öljön meg, vagy adjon még egy lehetőséget. Érdekes módon le is térdeltem. Valami miatt ez jutott az eszembe, hogy végső kétségbeesésemben szeretnék őszintén Istenhez fordulni. A szívemből cselekedtem. Szerintem az lehetett a lényeges, hogy tiszta szívemből szerettem volna megváltozni. Ekkor 27 éves voltam.

Akkor nyílt meg egy új világ. Elkezdtem futni, több maratont lefutottam már azóta. Onnantól nem dohányoztam, nem ittam alkoholt, és nem ettem húst – ami engem is meglepett. 15 éve vegetáriánus vagyok. Nem is tudom megfogni ezt a néhány napot. Mintha valami színházba jártam volna abban a három napban. Ami addig reménytelen volt, az hirtelen egy teljesen más úton reménytelivé vált.

Hogyan találkoztál a keresztény hittel?

Akkor már nem állt távol tőlem. Néha bementem egy templomba, de mivel nem volt ilyen előképzettségem, nem tudtam ott mihez kezdeni. De imádkoztam a magam módján.

Aztán a barátnőm – aki azóta már a feleségem – talált magának egy utat. Ő egy közös barátunk által ismert meg egy református közösséget, és kb. három évvel ezelőtt elkezdett oda járni. Nekem ez alapvetően tetszett. Elkezdett a hóna alatt a Bibliával mászkálni, néha elvonult egy külön szobába egy füzettel meg egy tollal, meg olyan dolgokról beszélt, mint az IT, HCS, Alpha, Béta, amilyen szavakat addig nem is használt! Arra jöttem rá, hogy nem sokára nem fogom tudni dekódolni, hogy mit mond, hogy ha ezt így folytatjuk! (Nevet.)

Úgyhogy néhányszor találkoztam a gyülekezet lelkészével, voltam velük Balatonon is, és megismertem őket egy másik oldalról is. Amikor az emberek már nem voltak idegenek, és elmondtam nekik, hogy milyen életem volt, szinte boldogan csak annyit mondtak, hogy „jó, hogy itt vagy!” Megnyugtató volt, hogy nem kapok ítéletet. Egyszer-kétszer elmentem istentiszteletre is, és kezdtem megismerni a közösséget.

Aztán jött az Alpha.

Úgy voltam vele, hogy megpróbálom. Valaki hívott, akivel előtte összebarátkoztunk Balatonon. Ő volt az, aki először átölelt, és azt mondta, hogy „Kit érdekel a múltad? Jó, hogy itt vagy!” Ő hívott aztán Alphára is tavaly. Azt mondta, hogy érdekes lehet számomra, és elmentem.

Mi történt az Alphán?

Vacsoráztunk és beszélgettünk. Én eléggé könnyen oldódom, tudok beszélgetni, úgyhogy hamar megismertem mindenkit az asztaltársaságból. Az első vacsorán is volt egy előadás arról, hogy mi is ez az Alpha, meg kérdéseket is feltettek, hogy mi mire számítunk. Én már ismertem őket, úgyhogy nem féltem attól, hogy nagyon gyorsan meg akarnának engem téríteni. Meg úgysem engedtem volna magam, úgyhogy nem sok eséllyel indultak. Teljesen vállalhatóak voltak.

Többször néztünk filmrészleteket, amik megindítottak gondolatokat. Ezekről jól lehetett beszélgetni. Barátságos közeg volt, és nem kellett egyikünknek sem állást foglalnia, hogy mi ezt – mármint a kereszténységet – akarjuk-e vagy sem.

Alpha kurzus

Mi vitt vissza téged hétről-hétre?

Elsősorban a közösség. Nekem az Alpha egy nehéz utazás volt, ugyanis szerintem nehéz kérdések kerültek elő. Szóval, ha úgy vesszük, a kérdések vittek vissza, mert minden alkalom között, amikor ott hagytuk a csoportot, majd visszamentünk, nagyon munkás hét telt el, ugyanis ezek a kérdések dolgoztak bennem. Egy csomó olyan eset volt, hogy reggel fölkeltem, és megint foglalkozni kellett velük. Minden alkalommal valami elvágódott, mert az Alphának fizikailag vége kellett, hogy legyen 9-kor, és valami mindig nyitva maradt.

A nyitott kérdés működött tovább.

Másnap beszélgettem róla a barátnőmmel (most a feleségem), és elindult egy kör-email is az Alpha-csoporton belül. A kérdés dolgozott tovább egészen addig, amíg újra nem találkoztunk, és akkor megint egy nyugodt állapot következett. Csomó kérdésem volt legutóbbról, és mindig volt egy új téma is, amivel szerettem volna közösen megbirkózni a csoporttal.

Jó volt, hogy volt egy közösség, és nem kellett egyedül szembenéznem ezekkel.

Milyen volt az Alpha-hétvége?

A dicsőítés nagyon megfogott. A hétvégén volt egy olyan alkalom, amikor egy este dicsőítés alatt ott álltam a második sorban a feleségemmel, és egy olyan dalt énekeltünk, ami nagyon megérintett. Akkor történt valami, ami miatt a többiek odajöttek megkérdezni, hogy mi történt velem, és megöleltek. Szerintem egy köteléktől való megszabadulás vagy egy megbocsátásszerű élményem volt. Egy lezárás az életem egy részével kapcsolatosan. Térdre borultam, és elkezdtem zokogni, de nagyon örömteli zokogás volt. A bensőmből sírtam, és ez jó érzés volt. Nem az az elkeseredett sírás, amikor valaki megbánt, hanem az a sírás, amikor árad ki belőlem valami, ami már betegen tartott egy ideje. Egyébként nem éreztem magam betegnek. A többiek is látták, hogy nagyon megérintett engem az Isten. Nem volt egy óriási dolog, de az, hogy közöttük, abban a közegben el mertem fogadni a gyengeségemet, és meg mertem mutatni, annak volt jelentősége.

Annyira biztonságban éreztem magam, akkora bizalmam volt az ott lévő emberek felé, hogy ki mertem magamból adni ezt, és ez jó volt.

Szabolcs azóta megházasodott, elvette akkori barátnőjét, akin keresztül a gyülekezetet megismerte, és jelenleg első közös gyermeküket várják. Aktív tagjai a közösségnek, és továbbra is keresik a válaszokat a bennük felmerülő újabb kérdésekre.

Pin Goog